Tartalom
Az élet fejlődése a Földön intenzív vita, különféle elméletek és kidolgozott tanulmányok tárgya volt. A vallás hatására a korai tudósok egyetértettek az élet isteni felfogásának elméletével. A természettudományok, például a geológia, az antropológia és a biológia fejlődésével a tudósok új elméleteket fejlesztettek ki, hogy az élet fejlődését a természet törvényei, nem pedig az isteni eszköz segítségével magyarázzák.
Evolúció, de hogyan?
A 18. században a svéd botanikus, Carolus Linnaeus a fajok besorolását az Isten által létrehozott változatlan élet elméletére alapozta. Kezdetben azt hitte, hogy minden organizmus jelenlegi formájában jelenik meg a Földön, és soha nem változott. Linnaeus az organizmusokat mint egészeket vizsgálta, és az egyének megosztott hasonlóságok alapján kategorizálta őket. Nem tudta elképzelni, hogy az organizmusok idővel megváltozhatnak, nem tudta magyarázatot adni a növényi hibrideknek, amelyek kereszt-beporzás folyamatainak eredményei voltak, amellyel kísérleteztek. Megállapította, hogy az életformák végül is fejlődhetnek, de nem tudta megmondani, miért vagy hogyan.
Evolucionizmus
A 18. század végén a természettudós George Louis Leclerc azt állította, hogy a földi élet 75 000 éves volt, és hogy az emberek majmokról származtak. Az evolúcióelmélet újabb lépését Charles Darwins nagyapja, Erasmus Darwin tette meg, aki szerint a Föld millió éves volt, és hogy a faj fejlődött, még akkor sem, ha nem tudta volna megmagyarázni, hogyan. Jean-Baptiste de Lamarck, az első evolúciós szakember, aki nyilvánosan megvédte ötleteit, úgy vélte, hogy az organizmusok folyamatosan fejlődtek, élettelen szervezetektől animációs szervezetekig és tovább az emberekig. Elmélete szerint az evolúció az örökölt tulajdonságok folyamatos láncain alapszik, amelyeket a szülõktõl az utódoknak adtak át, és amelyek minden generációnként fejlõdtek, amíg el nem jött a végsõ, tökéletes faj: az emberek.
Katasztrofizmus és uniformitarizmus
A 19. század elején Georges Cuvier francia tudós az erőszakos katasztrófa eseményekkel vagy „forradalmakkal” magyarázta az evolúciót, amelyek hozzájárultak a régi fajok kihalásához és a fajok fejlődéséhez az újonnan létrehozott környezetben. Az elméletét a különféle fajok fosszilisainak azonos helyszínen történő felfedezésére alapozta. A cuviers-elméletet Charles Lyell angol geológus, az uniformitarianizmus elméletének kidolgozója vitatta. Azt mondta, hogy az evolúciót az idő kezdete óta bekövetkezett lassú változások befolyásolták a földi felület alakjában, amelyet az emberi szem nem tudott felismerni.
Természetes kiválasztódás
A 19. század közepét egy új elmélet jellemezte, Charles Darwin elmélete, aki az evolúcióelméletét a természetes szelekció és a legfájdalmasabb túlélés fogalmára alapozta. Az 1859-ben közzétett „A fajok eredete” című tanulmánya szerint a természetes szelekció lehetővé teszi a faj legmegfelelőbb jellemzőivel rendelkező egyének számára, hogy ne csak túlélje, hanem továbbadja ezeket a tulajdonságokat utódaiknak, és evolúciós változásokat idéz elő a a faj az idő múlásával, mivel a kevésbé megfelelő tulajdonságok eltűnnek, és a megfelelőbb tulajdonságok fennmaradnak. Darwin azt is hitte, hogy a természet a szükségesnél nagyobb egyedszámot hoz létre egy faj számára, hogy lehetővé váljon a természetes szelekció. A legeredményesebb túlélése a természetmegőrzési ösztönöt képviseli annak biztosítása érdekében, hogy csak a legerősebb és legmegfelelőbb egyének maradjanak fenn és szaporodjanak egy állandóan változó környezetben.