Tartalom
A 17. század elején Galileo Galilei távcsövével az ég felé mutatott, és felhívta a figyelmet a mennyei testekre, például a Jupiter holdjaira. A távcsövek hosszú utat tették meg a legkorábbi Európából származó távcsövek óta. Ezek az optikai műszerek végül olyan hatalmas távcsövekké fejlődtek, amelyek a hegyek csúcsán és a vulkánok, például a Hawaii Mauna Kea csillagvizsgálóiban ülnek. A csillagászok és a tudósok még az űrbe is tették alkotásaikat, hogy kiegészítsék a földi távcsöveik adatait. A földi távcsövek kényelme ellenére vannak néhány hátrányuk, amelyeknek az űrteleszkópokon nincsenek.
Alacsonyabb költség
A földi távcsövek 10-20-szor költségesebbek, mint egy hasonló űrteleszkóp. Az űrteleszkóp, például a Hubble-távcső költsége magában foglalja az anyagok, a munka és az űrbe történő bevezetésének költségeit. A földön lévő távcsövek olcsóbbak, mivel nem kell űrbe juttatni őket, és a földi távcső létrehozásához felhasznált anyagok nem olyan drágák. A két földi Gemini távcső mindegyike körülbelül 100 millió dollárba kerül. mivel a Hubble-távcső körülbelül 2 milliárd dollárba kerül az Egyesült Államok adófizetõi.
Karbantartási kérdések
A kivitelezés minősége ellenére minden távcsőnek valamilyen karbantartást igényel. A földi mérnökök könnyen karbantarthatják és kijavíthatják a földi távcsövek hibáit, míg az űrjáró távcsövek esetleges hibáinak összegyűjtésére űrhajósokból álló csapatot és egy költséges űrminisztériumot kell összeállítani. Mindegyik űrforgalom saját veszélyeivel jár, amint azt a Challenger és a Columbia shuttle katasztrófák is bizonyítják.A földi távcsövek élettartama hosszabb, mivel viszonylag könnyen javíthatók. A NASA számos szervizelési missziót tett a Hubble-nál, nem is beszélve számos veszélyes javítási misszióról, amelyek során az űrben lebegő űrhajósok vontak maga után a Hubble problémáinak kézi javítását.
Helyi követelmények
A földi távcsöveket a környezeti tényezőkkel szembeni érzékenységük miatt meghatározott helyekre kell felállítani. A tudósoknak és a mérnököknek különféle fizikai tényezőket kell figyelembe venniük, amikor megfelelő helyet találnak a földi távcső elhelyezésére. Az obszervatóriumok általában magasabb tengerszint feletti magasságokban - 18 km-re (11,2 mérföld) a föld felett az Egyenlítő közelében és 8 kilométernél (5 mérföld) - az Északi-sarkon helyezkednek el, hogy elkerüljék a felhőtakarás hatásait. A távcsövet szintén távol kell helyezni a városi fénytől, hogy minimalizálják a távcső megvilágítási körülményeit. A földi távcső optimális működtetése alacsony hőmérsékletet és nyomást igényel, de az űrben lévő műszerek nem igényelnek környezeti stabilitást, mivel a térben nincs nagy a világítás, a hőmérséklet és a nyomás ingadozása.
Képminőség
Ugyanaz a légkör, amely a földi életet védi, szintén zavarja a távcső képminőségét. A Föld légkörében lévő elemek és részecskék meghajlanak, így a csillagvizsgálók által észlelt képek homályosak. A légkör okozza a csillagok látszólagos pislogó hatását, bár a csillagok valójában nem pislognak az űrben. Még az adaptív optika feltalálása is, amely olyan módszer, amely csökkenti a légköri zavaroknak a képminőségre gyakorolt hatását, nem tudja megismételni az űrteleszkópok képtisztítását. Ezzel szemben az űrteleszkópok, mint például a Hubble, nem akadályozzák a légkört, és így tisztább képeket eredményeznek.
Hiányos adatok
A képek elmosódása mellett a Föld légköre a fény jelentős részét, vagy az elektromágneses spektrumot is elnyeli. A légkör védőhatása miatt a földi távcsövek nem képesek felvenni az elektromágneses spektrum halálos, láthatatlan részeit, például ultraibolya, röntgen és gammasugár. A spektrum ezen részei segítenek az csillagászoknak jobb képeket kinyerni a csillagokról és más űrjelenségekről. Alapvető adatok hiányában a tudósok nem voltak képesek extrapolálni az olyan információkat, mint a világegyetem kora, a csillagok születése, a fekete lyukak és a sötét anyag létezése, amíg az űrteleszkópok megjelentek.