Tartalom
Az ón egy lágy, temperöntvényes fém, amely sok ember konyháját vagy ékszerdobozait megragadja. Ez a hagyományos fém - amely a legkönnyebben megmunkálható - tartós, sokoldalú és könnyen gondozható, bár alacsony olvadáspontja miatt a sütőipari termékek számára nem megfelelő választás. A Pewter elegáns választás tányérokhoz, edényekhez vagy erős bögrékhez.
Fogalmazás
Az ón egy lágy, nagyon formázható fémötvözet. Az ón nem nemesfémet (85–99%) tartalmazza, a maradék rézből (keményítőként) és egy másik fémből (általában antimon vagy bizmut a modern ónban) áll. Az 1930-as évekig ólmot használták, és az ónnak jellegzetes kék árnyalatot adott. A fémek pontos keverékétől függően az ón olvadáspontja 225–240 ° C (437–464 ° F).
felhasználások
Puhasága és alacsony olvadáspontja miatt az ónt általában gyertyatartókhoz, étkészletekhez és ékszerekhez használják. Általában érmék másolatok, kis fémszobrok és dekoratív tárgyak készítésére is használják. Az óntartalmú tárgyakat nem szabad nagy meleg helyen használni, ideértve a sütőben való sütőkészüléket sem.
Gondoskodás
Az ón tolerálja a normál háztartási vegyszerekkel történő normál mosást. A lágy fém feletti sima simítás érdekében egy # 0000 acélgyapot párna használható a tökéletlenség finoman kidolgozására a fém felületén - a legjobb eredmény elérése érdekében kör alakú mozgással csiszolja meg a sérült területet. Kerülje a savakkal való hosszantartó érintkezést, mivel ez gyengítheti vagy elronthatja a fémet.
Gyártás
Az egyedi ón tárgyakat általában professzionális mészészek készítik. Ezek a kézművesek az ón alapanyagát általános alakba veszik, majd speciális eszterga segítségével vágják le vagy megmunkálják a fém kívánt alakját. Formákat is használnak, folyékony fémet öntnek egy formába, majd lehűlés után befejezik a darabot.
Történelem
A Pewter már több mint 2000 éve használatban van. A fém azonban az 1750-es évek után Angliában elterjedtebbé vált, amikor a kézművesek finomították kereskedelmüket, hogy az ón tárgyakat könnyebben hozzáférhetővé tegyék a közönség számára. A legelterjedtebb felhasználás a tányérok, edények és töltők (lemeztartók) volt, és az ezüst- és bányászművészek gyakran kéz a kézben dolgoztak ingyenes tárgyak készítéséhez. A porcelán és a kerámia edényekként való elterjedése a 19. században hatással volt az óniparra; az ón tárgyak iránti érdeklődés azonban a 20. század végén visszatért.